A minap (is) olvasgattam, ezúttal az intelligenciáról. Ez az utóbbi időben szokásommá vált. Azt hiszem mindenkinek (nem csak proktoroknak és jelölteknek :)), akit kicsit is foglalkoztat érdemes lenne elolvasnia ezt a könyvet (N.J. Mackintosh - Az IQ és az emberi intelligencia) - és lehet, sőt biztos, hogy többen is olvastátok már -, mindenesetre sok érdekességet találtam benne. Ebből most egyet megosztok veletek, szerintem ebben érveket lehet találni a tolerancia mellett.
„Semmi okunk feltételezni, hogy az a fajta gondolkodásmód, amelyet a nyugati társadalmakban az intelligencia jeleként értékelünk, ugyanolyannak tűnik egy írástudatlan parasztokból álló társadalomban is. Az intelligencia fogalma részben társadalmi vagy kulturális konstruktum.
Amikor Alexander Lurija szovjet pszichológus és kollégái megpróbáltak gondolkodási tesztet összeállítani közép-ázsiai írástudatlan parasztok számára, nehezen találtak olyan anyagokat, amelyek konkrétak és ismerősek a vizsgált személyek számára, nem pedig elvontak és szokatlanok (Lurija, 1976). Teljes kudarcot vallottak. A szillogisztikus következtetés tesztben például a következő problémát használták:
Messze északon, ahol a hó fehér, a medvék is fehérek.
Nova Zemblija messze északon van, és ott mindig havazik.
Milyen színűek a medvék Nova Zemblijában?
A következő válaszokat kapták:
Honnan tudjam? Sosem jártam északon.
Miért tőlem kérdi? Maga az, aki utazott, nem én.
Valaki azt mondta nekem, hogy a medvék ott fehérek. De ő mindig hazudik.
Ez vajon azt jelent, hogy a parasztok nem képesek következtetéseket levonni? AZ összes fenti válasz bizonyítja az implicit következtetésekre való képességet, még akkor is, ha a pszichológusok nem ezeket a válaszokat várták.
Nem arról van szó, hogy ezek a parasztok nem tudtak gondolkodni, hanem inkább arról, hogy nem ismerték ennek a fura játéknak a szabályait, amelyet a pszichológusok játszani próbáltak velük.
Lurija egy másik fontos dolgot is talált, amit számos más pszichológus is felfedezett: a nyugati társadalmakban, ahogy a gyerekek idősebbé válnak, egyre inkább hajlamosak arra, hogy a világ dolgait taxonómiai kategóriákba sorolják. Ha kapnak egy kést, egy villát, egy kanalat, egy narancsot, egy almát és egy banánt, akkor az első és az utolsó hármat rakják egy halmazba: az első három szerszám, az utolsó három pedig gyümölcs.
Így ha a következő kakukktojás-feladatot kapják:
Kalapács, fűrész, balta, fatuskó
Akkor nehézség nélkül rávágják, hogy a fatuskó a kakukktojás.
Nem így a Lurija által vizsgált személyek. A tipikus válaszok így hangzottak:
Mind összetartoznak, mert a fűrésszel és a baltával fel lehet aprítani a fatuskót, a kalapáccsal pedig kalapálni.
Amikor azt mondták nekik, hogy van, aki szerint a fatuskó nem tartozik a többi közé, ezt válaszolták: Neki valószínűleg van már elég tűzifája, nekünk viszont nincs.
Ahelyett, hogy a tárgyakat taxonómiai kategóriákba sorolták volna, olyan csoportokat állítottak össze belőlük, amelyekkel együttesen lehet csinálni valamit. Ki merné azt mondani, hogy az egyik fajta csoportosítás „intelligensebb”, mint a másik? Mi történetesen hajlamosak vagyunk értelmesebbnek tartani a taxonómiai csoportosítást. Mások viszont nem.
Egy afrikai paraszt, amikor ugyanezzel a problémával szembesítették, azt mondta, hogy a kés és a narancs összetartoznak, mert a késsel el lehet vágni a narancsot, és egy bölcs ember így osztályozza a tárgyakat. Amikor megkérdezték tőle, hogy egy ostoba ember hogyan csinálná, akkor egy pillanat alatt egy kupacba rakta az összes evőeszközt és egy másikba az összes gyümölcsöt, (Glick, 1975)
Nem szabad elfelednünk, hogy a standard IQ-teszteket úgy tervezték, hogy a nyigati ipari társadalmakban értékesnek tartott tudást, intellektuális készségeket és kognitív képességeket mérjék, különösen azokat, amelyeket ezeknek a társadalmaknak az oktatási rendszere nagyra tart. Ezt nem is csinálják rosszul. De nincs okunk feltételezni, hogy más kultúrák vagy társadalmak osztoznak ezekben az értékekben."
Forrás: N.J. Mackintosh – Az IQ és az emberi intelligencia, Kairosz Kiadó, 2007
